Budakalász

1995-ben kerültem a budakalászi Lenvirág gyermektáncegyüttes vezetője Szabó Ferencné Erzsike hívására kistáncosai mellé kísérőzenekart vezetni, majd tanárként-népművelőként a településen dolgozni. A tamburahangszer oktatása mellett az általános iskola igazgatója dr. Milosevits Péterné hívta fel figyelmemet a többnemzetiségű falu még fellelhető szerb, sváb kulturális értékekre és ezek összegyűjtésének fontosságára. Az eltelt több mint másfél évtized gyűjtése egy zeneszerető, egymást tisztelő közösség hagyományaiba enged betekintést.
Egykoron a falu zenei életének meghatározó színfoltjai voltak a zenekarok és dalárdák. Nem hiányozhattak a nagyobb egyházi ünnepekről, esküvőkről, táncmulatságokról, bálokról, temetésekről és később az állami ünnepekről sem. Mindkét nemzetiségnek a saját zenekaraik szolgáltatták a zenét.

A szerbek bálokon, esküvőiken tambura zenére vigadtak míg egyházi ünnepeiken a szerb férfikórus énekelt. Búcsú napján július 26-án vecsernye után a szerb templom kertjében járták a kólót.

 

A családok mai napig ereklyeként őrzik az öreg hangszereket, kottákat, fényképeket. Az idősek már nem zenélnek, viszont több mint egy évtizede, megalakították a Jávor kórust, amely napjainkban is énekel egyházi ünnepeken, temetéseken.
A még fellelhető zenei hagyományok továbbéltetésére és a hangszeres zene felélesztésére tett erőfeszítéseknek meg lett az eredmnye. 1997-től a faluban zeneiskolai keretek között tanulhatnak a gyerekek e hangszeren zenélni.

A svábok is kiváló zenei élettel büszkélkedtek, fúvószenekaraikat gyakran megfogadták a környező településekbe is muzsikálni (érdekesség, hogy 30-as években 4 fúvószenekar működött egyszerre).
A templomban Spáth Gyula tanár úr vezetésével egyházi énekkar, az Egyetértés Dalárda, a Kolping Egyesület Kórusa és egyházi zenekar is működött.
Az 1946-ig virágzó sváb zenei életet tönkretette az 1946 februárjában bekövetkező kitelepítés. 47-48-ban még énekelt a kórus, utána megszűnt. Az 50-es évek elején az egykori katonazenész Kamp János zenekarvezető még egy kísérletet tett a zenekar újraélesztésére, másfél évtizedig együtt muzsikáltak az itthon maradottakkal, fiatalokat tanított, de a végén egyedül maradt, már csak a környékbeli falvak zenészei hívták zenélni.
Az utókor tiszteletét fejezte ki Kamp János előtt, mikor a zeneiskolai fúvószenekar felvette a nevét.

A faluban élő szerb és német családok évszázados dallamokat őriztek meg elszigeteltségükből adódóan - hasonlóan Erdélyhez, ahol az idegen közegben lévő, viszonylag elzárt magyar falvak egészen napjainkig megőrizték kultúrájukat -, de tanultak újabbakat is, amelyeket a későbbi bevándorlási hullámok, betelepülések, benősülések, házasodások, rokoni kapcsolatok hoztak magukkal.
A szerb és a német anyaországokkal nem szakadt meg a kapcsolat, így aztán a régi, feledésbe merülő dalok után újabb énekek, táncok kerültek a faluba, ez a jelenség még ma is megfigyelhető, nyomon követhető.
Mind a két nemzetiség megőrizte zenei hagyományait: a XVII. század végétől itt élő szerb közösség dalait, zenei kultúrájának nagy részét a tragikusan elhunyt Vujicsics Tihamér gyűjtötte össze, a sváb zenekar repertoárjának megmaradt töredéke a kiváló zenekarvezető Kamp János hagyatékából került elő.

A több száz fellelt, rögzített dallamból „Kalászi örökség" címmel műsoros CD sorozat jelent meg. Az 1600-1800-as években Budakalászra települt szerbek, svábok megőrzött tánc- és zenei hagyományai által teljesebb képet alkothatunk Budakalász egykori és XX. századi kultúrájáról. E táncos-zenei hagyományok gyűjteménye egyedülállóan mutatja be a három nép (szerb, sváb, magyar) együttélését - amely Magyarországon példaértékű -, valamint kultúráik, hagyományaik különbözőségét, egymásra hatását, formálódását.

A „Kalászi örökség" 1. CD-én nagyszüleink elfeledett énekeit, a régi ünnepek és sváb bálok hangulatát idézi fel a Budajenői Hagyományőrző Dalkör és a fúvószenekar1-12. Egyházi énekeket, régi szerb dallamokat és kólókat szólaltat meg a Jávor Kórus és a Kalászi Tamburazenekar13-23.

A „Kalászi örökség" 2 CD-én található hangfelvételek a Budakalászon élő svábok, szerbek, magyarok egyházi (katolikus és görögkeleti) énekeinek több évszázados zenei örökségéből ad válogatást. A régióban (Budakalász, Csobánka, Pomáz , Szentendre) élő szerb férfiakból álló Jávor Kórus kiváló előadásában, a kalászi templom védőszentjéhez, (a búcsú napja júl.26.) Gábriel Arkangyalhoz szóló fohászt (1), vecsernyei (2), liturgiai (3-8), és az emberi élet fordulópontjaihoz kapcsolódó keresztelő (9), esküvői (10), temetési (11-13) orthodox egyházi-népi énekeket hallhatunk.
Az 1946. február 22-i kitelepítés előtt a község fúvószenekarai és kórusai rendszeresen közreműködtek a különböző egyházi alkalmakon (Úrnapi körmenet, mise, temetés). A fúvószenekar előadásában misét, (14.) és magyar népénekeket mise (19-24), temetés (25-27), az énekesektől régi sváb egyházi énekeket hallhatunk (15-18.). A Franz Schubert Deutsche Messe c. (14.) régi német egyházi énekekből komponált zeneművének az érdekessége, hogy a Kyrie, Gloria és Sanctus dallamokra még ma is emlékeznek idős sváb asszonyok, akik a II. világháború előtt németül énekelték a katolikus miséken. A faluban működő fúvószenekarok és énekkarok által különböző egyházi alkalmakon (Úrnapi körmenet, mise, temetés) megszólaltatott dallamok feldolgozásai zárják a CD-t.(II. 9-18.)

A „Kalászi örökség" 3 CD. a „Gyüttmentek" népzenéje a Budakalászon őstelepes szerbek, svábok mellett itt otthonra lelt magyar, szlovák, zsidó családok megőrzött tánc- és zenei hagyományaiba nyújt

Végezetül álljon itt két kis írás, amely a Kalász Újságban jelent meg pár hónappal a „Kalászi örökség" kazetta bemutató után.

„Mindannyiunkkal előfordult már számtalanszor élete során, hogy valami oknál fogva megakadt szeme egy szórólapon vagy plakáton. Magam is így voltam ezzel, mikor ez év februárjában fölfedeztem a budakalászi Faluház egyik estjének hirdetését: kazetta-bemutató hangverseny „Kalászi örökség „ címmel.
Bevallom, már a cím is megmozdított bennem valamit, hiszen az „ örökség" kifejezés felelősségteljes választás. Eleinktől kapott, megőrzendő s átörökítendő értékekre utal, s kevesen lehetnek olyanok, akikben ez semmit nem mozdít meg. Én magam számítottam ugyan erre, de a nagyteremben összegyűltek száma mégis meglepett. Számtalan rendezvényen vettem részt idáig, de nem akadt közöttük olyan, amelyre ennyien lettek volna kíváncsiak. A megjelentek a falu egész lakosságának keresztmetszetét adták. Karonülő kisgyerekek, iskolások; fiatalok és idősek; svábok, szerbek és magyarok szorongtak a széksorokban, s a frissiben behordott székeket is elfoglalták.
Meglepetéseim itt kezdődtek, s innentől kezdve folytatódtak.
Nem tartom jó közösségi embernek magamat. Nehezen találnak rám az eszmék és ideák, a kialakult hangulatnak akár akarom, akár nem, ellenállok, s amíg lehet, hűvös távolságtartással, idegenként viselkedek minden, legalábbis részben idegen társaságban, a közös éneklések pedig kivétel nélkül kínszenvedést jelentettek számomra.
Kezdetben itt sem volt ez másként. A hangverseny előtt bemutatott film jótékony sötétjében azonban magam is azok közé tartoztam, akik felszabadultan tudtak nevetni egy-egy jól sikerült filmkockán, s örültem, mikor ismerős arcot fedeztem föl a vásznon. Mire a vetítés véget ért, lassacskán ráébredtem, micsoda összefogás kellhetett ahhoz, hogy létrejöjjön a mai este produkciója, hány ember, mennyi elszántság, miféle közös akarat kellhetett hozzá, s már nehéz lett volna kívülállónak és szenvtelennek érezni magamat.
S a zene még csak aztán kezdődött, fűszerezve a szervező-műsorvezető közléseivel, a dalok és előadóik kedves, meghitt történeteivel.
Számomra nagy próbatételnek véltem a rézfúvós zenekar föllépését, hiszen bevallom, idáig, ha csak lehetett, kerültem az effajta zenét. „ Nem is olyan rossz ez" - mormoltam az első taktusok után, s azon kaptam magamat, hogy ütemre mozdul a lábam, s örömmel hallgatom a fölcsendülő dallamokat.
A zenészek szívvel-lélekkel játszottak, a műsor feszes, pergő rendje nem zárta ki az oldottságot sem, de ez mind kevés lett volna ahhoz, hogy a magamfajta mégse húzza félre a száját. Mégsem történt meg, de hogy miért nem, azon nem értem rá tűnődni a műsor alatt. A jelenlévőket egyre inkább elragadta valami meghatott, örömteli felszabadultság, a fellépőket már színre lépésükkor mosolyogva várták, s szereplésük után, míg zúgott a taps, a környéken állók hálásan szorították meg kezüket.
Az első rész emelkedett hangulata akkor ért a tetőpontra, mikor a zenekar kíséretével az összes jelenlévő együtt, egy emberként, helyéről fölállva dalolta el a „Boldogasszony anyánk"- at, melynek sokszorosított szövegét korábban szétosztották. Akkor tanultam meg ezt a dalt, de azóta sem felejtettem el. És nem felejtettem el azt a fenséges érzést sem, ami átjárt, mikor a komolyan, érzéssel éneklő embereken végigsuhant tekintetem. Tudtam már, mi az, ami megadja a koncert varázsát s másságát. Aki részt vett rajta s megérezte ennek az estének a hangulatát, az eztán biztos lehet benne, hogy tartozik valahová. Nem egyszerűen él, létezik, ott van ebben a faluban, hanem szerves, élő és értékes részét alkotja, egy azok közül, akikre örökséget bíztak, s erre vigyázni innentől fogva neki is örömteli gondja.
Közösség kovácsolódott, melyet összetartott a múlt és a zene ereje, elsimultak bennünk félreértések és viszályok, mindannyian éreztük, azonos feladatunk, azonos célunk van: vigyázni arra, ami fontos, ami szép.
A szünetben megtekintett kiállítás nem kizökkentett, hanem még inkább megszilárdította ezt az érzést.
A második rész szerkezete képes volt folytatni ezt az ívelést, a Jávor kórus és a Tamburazenekar kitartó, erős vastaps mellett vonult le a színpadról.
A teremben forró volt a levegő, az arcok kipirultak, átizzadtak az ingek, a búcsúszó után mégsem sietett senki a megszokott módon kifelé. Kis csoportokba verődve álldogáltak az emberek a széksorok között, mintha nehezen váltak volna meg a helytől, a hangulattól, és ami a legfontosabb: egymástól. Szereplők és nézők nevetgéltek, társalogtak, a teremből kijőve megtöltötték a folyosót és sorban álltak, hogy vásároljanak az előtérben árult magnókazettából.
" Tetszett?" - kérdezte egy ismerősöm, s csak bólintani tudtam. Tetszett, de ez a szó nem fedi a lényeget. Több volt annál. A hangverseny olyasmit ébresztett föl bennem s - mint utóbb kiderült, - másokban, aminek idáig hatalmas hiányát láttam. A mindannyiunkban ott lapuló s leselkedő magány foszlott szét és vesztette el minden fontos állását, hogy átadja helyét annak a meggyőződésnek, amit persze mindig is tudtunk, csak ritkán van módunk érezni is: hogy nem vagyunk egyedül. Nemzedékek követik ezen a földön egymást, jártak itt előttünk s jönnek még utánunk, s van valami, ami egybeforraszt bennünket: az emberiesség maga. S akik itt és most, ebben az időben együtt élünk, egy ilyen este után könnyebben tudunk rámosolyogni egymásra, s nyújtani kezünket a másiknak, s épp ez az, amire szükség van.
Életünk eseményei gyakran csak jóval megtörténésük után nyerik el végső helyüket és értelmüket, s csak később döbbenünk rá jelentőségükre. Ez a hangverseny képes volt arra, hogy már az első perctől éreztesse, hogy valami fontos dologban van részünk, s hatása nem múlt el az eltelt napok, hónapok során. Olyan forrássá vált, melyből erőt meríthetünk, melyre ha visszagondolunk, teljesebbnek és erősebbnek tudjuk tőle magunkat, mert megtapasztalhattuk általa, hogy céljaink vannak, társaink vannak, és nem vagyunk egyedül.

Barcza Katalin
"Óh, pilisi szép hegyek..."
Az eltűnt idő nyomában

Nemhiába, hogy Csarnojevity pátriárka a pilisi hegyek tövében telepítette le a török elől menekülő szerbjeit, s nem véletlen, hogy a földműveléssel, gyümölcstermesztéssel foglalkozó sváb telepesek is itt találtak új hazára.
Amit ez a vidék nyújt lakóinak bőségben, termékenységben, szépségben, az egyedülálló.
A hegyek tövében, a Duna partján letelepedett szerbek, svábok ősi kultúráját, az anyaföldről hozott nyelvét, dalait csak gazdagította ez a táj folyójával, szelíd lankáival, magas hegyeivel, szőlődombjaival, kanyargó patakjaival, a Kevély mögött lenyugvó nap tüzes sugarainak látványával.
A II. ezredév végén kihalóban lévő folklór gyöngyszemeit gyűjtötte össze az utolsó pillanatban Kiss László.
A világháborúk, a szerbek repatriálása a 20-as években, a svábok erőszakos kitelepítése 1946-ban - asszimilációra ítélte e két kisebbséget.
Anyanyelvét már csak az idősebb generáció beszéli. A régi szerszámok, viseletek, hangszerek, az idetelepültek életének mindennapos kellékei padláson, fészerben, szekrényben porosodtak.
A dalok csak búcsúkban, egyházi ünnepeken csendültek fel.

Kiss László nehéz, de gyötrelmesen szép, fáradságos gyűjtőmunkával megmentette mindannyiunk örömére a kalászi kisebbségek életét születéstől a halálig végigkísérő dalokat.

A "Kalászi örökség" kazetta bemutatója az utóbbi évtizedek legszebb, legmeghatóbb, katartikus hatású, nagyszámú közönséget vonzó helyi rendezvénye volt.
A bemutatóhoz kapcsolódó kiállítást is megtekintette a község apraja-nagyja.
Bútorok, népviseletek, hangszerek, kották, régi falusi eseményeket - temetést, bált, lakodalmat - ábrázoló fényképek idézték fel az elmúlt idők hangulatát ihletett elrendezésben.
Kiss Lászlót muzsikusi és népnevelői munkájában nemes célok vezérelték- hagyományőrzés, népnevelés, az összetartás érzésének erősítése, a haza, a szülőföld iránt érzett szeretet felidézése a kalászi emberekben, magyarokban, svábokban, szerbekben.
S mindeközben sikerült számára - ha csak néhány órára, napra, de bízzunk benne, hogy hosszú időre - újra igazi közösséggé kovácsolni egy falut.

" Óh, pilisi szép hegyek
Földre hajló lombos koronája
Csodás világ, földi mennyország."

dr.Milosevits Péterné
tanár, iskolaigazgató